„Porból lettem s porrá leszek” – szólt a Bikini slágere az autórádióból, miközben Sopronból hazafele faltuk a kilométereket. Néhány órával korábban, a Lővérek Kemping ölelő karjaiban mélységesen átéreztem mindazt, amiről D. Nagy Lajos énekelt. Idén az esőfellegek elkerülték a VOLT Fesztivált, a jó koncertek és a hőség viszont nem, így aztán a táncoló talpak boldogan keverték-kavarták a port a színpadok felett. Ami kitartóan szállongva beborított testet és lelket, ám így sem szegte jókedvünk soproni nyarát.
Ahogy belépünk a VOLT területére, azonnal magával ragad az a hamisítatlan hangulat, ami miatt oly’ sokaknak ez a kedvenc fesztiválja. Sopron ugye Sopron, ezt különösebben nem is kell ragozni annak, aki járt már valaha a városban. Aki eddig még nem tette meg, az sürgősen pótolja be a mulasztását. A feszt emberi léptékkel átlátható és bejárható, a biztonsági ember előre köszön és még jó szórakozást is kíván, a szomjúságot és az éhséget két lépéseként el lehet hallgattatni valahol, sőt, akár jégkását, kávét vagy főtt kukoricát is zsákmányolhatsz.
A lángostól a napon kitartóan szottyadó tejföl tántorított el minket, a pizza szelettől meg az ára. Akkor már inkább az óriás hamburger, aminek csodájára járt mindenki a büfé környékén. Alig került többe, mint a pizza egy szelete, ám akkora volt, hogy egyedül nem volt könnyű megbirkózni vele. A velem szemben nyammogó kedves idegennel meg is egyeztünk abban, hogy szólunk a másiknak, ha az orrunk mustáros lenne – fájdalom, neki kellett szólásra emelkednie két falat között.
A kánikulát és a port locsolókocsikból próbálták meg enyhíteni: a tartályon a mobil WC-ket is forgalmazó cég neve állt, és csak titkon remélhettük, hogy nem azt permetezik szét, amit kiszippantottak az illemhelyekről. Egy bátor fesztivál-látogató picinyke vízipisztolyával párbajra hívta ki a jónépet öntöző munkásembert, aki azonban elsöprő vízsugarával fölényes győzelmet aratott. A rekkenő hőségben a félmeztelen vesztes mindazonáltal aligha bánta a kudarcot…
A kulináris élvezeteken, Sopron szépségén és a bikinis lányok üdítő látványán túl rendre zenei szempontból is elkényezteti a szemlélődőt a VOLT, és ez idén sem volt másként. Picinyke szerkesztőségi stábunk három nap eseményeibe fülelhetett bele, és amíg nem teltek el a hallójárataink porral, derekasan álltuk a decibelek támadását.
2012. június 29.,péntek
Személyes VOLT-os kalandom, ahogy két éve, úgy idén is ÁKOS fellépésével vette kezdetét. Csak amíg 2010-ben rockos irányt vett a produkció, addig 2012. június 29-én éppen itt debütált az énekes elektro/szintipop „mutánsa”. Ami persze ugyanúgy végtelenül profi volt, mint bármi, amit Ákos letesz a könnyűzene roskadozó asztalára. Mindössze csak hárman álltak a színpadon: Lepe a billentyűknél, Bánfalvi Sanyi az elektromos dobcucc mögé kucorodott be, Ákos meg – helyenként gitározva is – középről vezényelte le az eseményeket. A háttérben három nagy kivetítő, oldalt fényoszlopok: már-már uncsi, de újra le kell írni, hogy ez bármelyik nyugati headlinertől is több mint böcsületes körítés lett volna. És lám, lehet ezt itthon is, egy hazai előadó tálalásában is.
A kor követelményeinek megfelelően a Mindenki táncolba egy kis dubstep-et is beültettek Lepéék, és bár nekem kimondottan tetszett, hogy az Érintő refrénje drum’n’bass-ba fordult, ezt többen is kritikaként említették meg. A nosztalgia és az Ákos által hirdetett egészséges önirónia abban is megnyilvánult, hogy a saját szerzemények némelyikét csupa boldog békeidős feldolgozással zárták le. Így lett az Alig hittedből Small Town Boy a Bronski Beat-től, az Angyali szeretőből Here Comes the Rain Again a Eurythmics-től, illetve a Jelből a Depeche Mode Photographic-ja. Az Előkelő idegen mellé egy másik új dalt is kaptunk, melynek januárban, a nevadai sivatagban forgatott klipjét Ákos a kínai „demokráciát” is megszégyenítő birodalmi erőkkel tartotta vissza. Egészen mostanáig. Megcsodálhattuk és hallgathattuk hát a Tipikus sztereót, amellyel kapcsolatban diplomatikusan maradjunk abban, hogy elsőre inkább a szövege fogott meg; amit felvezetésként Ákos amúgy vers mindenkinek stílusban el is szavalt.
Az Ikon alatt a dalnok elé is egy szinti került, amit ő szinte David Guetta-i magasságokba emelkedve kezelt, a bugyborékolóbbnál is bugyborékolóbb hangokat kipréselve a hangszerből. A ráadásra az ideális popsztár – ehhez talán még sosem járt ennyire közel Ákos – bordó bomberében vonult ki, ami egyértelműsítette, hogy jön a Bonanza blokk. Régi indulat, 1984 és Valami véget ért, amit játszhatnának akár balalajkán is, akkor is elszorul tőle a torok. Aztán újabb levonulás, majd egy végső finálé az Elmondatott képében. Nem mondom, a végére már egy kicsit sok volt a tucc-tuccból, így elfogadom, ha valakinek a gyomra nem veszi be Ákos retro-elektro party-ját. Mindazonáltal végletekig profi volt a show, de ami ennél is fontosabb: kimondottan jó is. Pedig olyan jó lett volna egy kicsit belekötni a művész úrba, de ezúttal sem igazán hagyott sebezhető felületet a testén.
Az elektronikus kiképzés után örömmel csattogtam át a KOWALSKY MEG A VEGA trombitákkal, hegedűvel, tangóharmonikával és ütősökkel fűszerezett popos rock, vagy rockos pop muzsikájára. Kowáék a hazai mezőnyből kiemelt helyet foglalnak el nálam, és ezt a VOLT-os fellépésük sem ingatta meg. Rövidke műsorukból igazi best of parádét csináltak: Ki van ez találva!, Nem igaz!, Balul sül el, Többet érdemelsz, Magadban másokat, Új templom épül, Ennyi csak, Nem minden szarka, stb. Feltűnt, hogy a 10 fős brigád minden korábbinál jobban együtt van, Giret Gabi basszus varázslása meg külön előadói estért kiált. Mosolygás, és értelmes gondolatokkal teli szórakozás – ezt kapod egy Kowalsky bulitól, és ezt kaptuk Sopronban is.
Az éjszakai órákban elcsíptem még nagyjából fél órát a RÖYKSOPP szintis-laptopos nagyszínpados fellépéséből, amiből leszűrhető volt, hogy a norvég duó kicsit kattant tagokból áll. Az egyik srác hatalmas tollas fejdíszt és álarcot viselt, valamint egy olyan felsőt, mintha egy szakadozott zsákot adtak volna rá. A néhány dalban vendégeskedő énekesnő külalakja sem volt semmi: egyszer fekete csadorban lejtette rituális táncát, majd a pestis doktorokon látott maszkban rezegtette a hangszálait. Az utolsó nótákra a hosszú hajú, szakállas, elektronikus doblapokat püfölő Svein Berge egy világító fénykabátot húzott fel, majd kivágott egy oda-vissza sprintet a közönséget ketté választó kordonon belül, de ettől sem lettek a kedvenceim. Háttérzenének okés, nagyszínpadra, önálló koncertnek karcsú. Bármennyire is csípem a norvégokat meg a jegesmedvéket.
Az első nap zárása YONDERBOI képében érkezett el hozzám, aki egy villódzó fénycsövekből felépített „házikóba”, egy szintén folyamatosan fénytáncot járó, nagy Y-t formázó pódiumra fektette a laptopját, és matrózcsíkos pólójában onnan adagolta a táncolóknak a ropnivalót. Mindezt kellemesen tette, ám melódiái mellé fülembe csengett a szülői bölcsesség: „holnap is van nap”, így hát két klaviatúra kütyüzés között takarodót fújtam magamnak.
(Képeink nem a helyszínen készültek. Fotók: Máté Éva)
2024. március. 28. csütörtök, 21:34
2024. március. 27. szerda, 21:01
2024. március. 27. szerda, 14:40
2024. március. 26. kedd, 13:10
2024. március. 25. hétfő, 16:45
2024. március. 25. hétfő, 11:34
2024. március. 24. vasárnap, 23:26
2024. március. 24. vasárnap, 18:54
2024. március. 23. szombat, 11:49
2024. március. 22. péntek, 12:58
Béres János (1930)
Samuel Ramey (1942)
Leblanc Győző (1947)
Stevie Morris (1954)
Cheryl "Salt" James (1967)
tovább »